XXV. ÉVFOLYAM 4. SZÁM - 2011.

"SORSRENDEZŐ PEDAGÓGIA A MIÉNK" III. (interjú)

Értelmileg sérültnek azt a személyt tekintjük, akinek valamely vele született, szülés alatt vagy azután bekövetkező károsodás miatt sérül a központi idegrendszere, és ez a sérülés a későbbiekben jelentősen befolyásolja az egyén fejlődését, a pszichés funkciók működését. Súlyossága szerint három fokozatát - enyhe, középsúlyos, súlyos - különböztetjük meg. Az effajta sérüléssel élő emberek sokszorosan akadályozottak a világban, felnőttként nem képesek önálló életvitelre. Az értelmi fogyatékosság megváltoztatja a személyiség teljes szerkezetét, gátolja, illetve lelassítja a gondolkodási és a tanulási folyamatokat, megnehezíti a szociális beilleszkedést. A beszéd zavarai miatt korlátozottá válik a kommunikáció. Mindennek következtében az ilyen személyekben komoly önértékelési zavar alakulhat ki.
Sorozatunk eddigi cikkeiben a látássérültek és a hallássérültek világába pillanthattunk be, ezúttal azt kutatjuk, milyen helyzetben vannak az értelmi fogyatékosok. Kérdéseinkre Kajáry Ildikó, a budapesti Bárczi Gusztáv Óvoda, Általános Iskola és Készségfejlesztő Szakiskola igazgatója válaszol.

- Mitől speciális az Önök szakiskolája? Milyen körből kerülnek ki a tanítványaik?

- A mi készségfejlesztő speciális szakiskolánkba a törvény megfogalmazása szerint középsúlyos értelmi fogyatékos (a felsőoktatásban használatos megnevezéssel: értelmileg akadályozott) fiatalok járnak. A középsúlyos értelmi fogyatékos gyermekek jellemzője, hogy a legtöbb esetben nemcsak az értelmi funkciók sérültek, hanem vannak társuló fogyatékosságaik is. Problémáik lehetnek a mozgással, a látással, a hallással, a beszéddel, kísérő jelenség lehet többek között az autizmus, az epilepszia.
Olyan csoportról van szó, amelyre azért is kell különös figyelmet fordítanunk, mert ezek a gyermekek zömükben iskolai oktatásban nem integrálhatóak. Oktatási tevékenységekben nem képesek megfelelően szocializálódni, beilleszkedni az értelmileg nem sérültek közé, és ebből következően nem helyezhetők el az ún. többségi intézményekben. Az integrációra, az ép társakkal való együttlétre nagy szükségük lenne ezeknek a fiataloknak is, de jól tudjuk, hogy a szakképzés nemcsak érzelmekről szól. A képzés során el kell sajátítani egy szakmát, és az effajta készségfejlesztésre a mi diákjaink, csak különleges megsegítéssel lesznek alkalmasak.
A mi intézménytípusunkban kis létszámú csoportokban tanulnak a fiatalok. A többi szakiskolához hasonlóan nálunk is vannak közismereti tárgyak. A szakmai gyakorlathoz kapcsolódó elméleti ismereteket azonban szervesen a gyakorlat részének tekintjük. Nincs olyan elméleti tanóránk, amelyen például csak a szakma eszközeinek a megnevezését és a jellemzőit vennénk sorra, hanem mindezt a gyakorlatban, tevékenység közepette sajátítjuk el. Az a cél, hogy a tanulóinkban készséggé váljon mindaz, amit ezekkel a tárgyakkal különböző szituációkban kell csinálniuk.
A kérdésre válaszolva mindehhez hozzá kell tennem azt is, hogy fővárosi fenntartású intézményként a helyzetünk - a szó jó értelmében véve - nagyon speciális. Országos viszonylatban - a személyi, dologi és tárgyi feltételeket tekintve - másokhoz képest kiemelkedően ellátott, jól felszerelt intézménynek számítunk.

- Az intézmény komplexitásából adódóan, feltételezem, hogy megvan a megfelelő szakmai indoka ennek a "kiemelt" támogatottságnak.

- A 2010-11-es tanévben ünnepeltük intézményünk megalakulásának 30. évfordulóját. Működésünk egyik - modell értékűnek tekinthető - sajátossága, hogy a hasonló jellegű intézményekkel szemben mi nem bentlakásos, hanem ún. bejáró jellegű iskola vagyunk. Ez azért fontos, mert a mi tanítványaink alapvetően családban nevelkednek. További, ezzel szorosan összefüggő jellegzetességünk, hogy iskolánkban a korai fejlesztéstől kezdve az óvodai nevelésen és az általános iskolai oktatáson át egészen a szakképzésig, tehát 23-24 éves korukig tudunk foglalkozni a fiatalokkal. Sok olyan tanítványunk van, akik már a korai fejlesztés szakaszában nálunk kezdték meg, és a szakképzésben nálunk fejezik be a tanulmányaikat. Ezek a feltételek jó üzenetet közvetítenek a szülőknek, akik pontosan tudják, hogy nálunk biztonságban vannak a gyermekeik, és látják azt is, hogy milyen lehetőségek adottak számukra az életpálya-építésben.

- Milyen keretek között folyik Önöknél a szakképzés?

- A szakképzési törvény biztosította szabályozás értelmében 1997 óta folyik nálunk szakképzés, amelynek előzménye az ún. egyszerű betanulást igénylő munkára történő felkészítés volt. Az eltelt másfél évtized alatt sok tapasztalat gyűlt össze, és ennek jegyében folyamatosan igyekeztünk alakítani a képzési programunkat.
A törvény szerint két lehetőség között választhattunk. Egyik egyfajta lefelé építkezés, ami azt jelenti, hogy követjük azokat a leegyszerűsített, általában részszakképesítések megszerzésére irányuló szakmai modulokat, amelyeket a Nemzeti Szakképzési és Felnőttképzési Intézet megbízott munkatársai dolgoztak ki a speciális szakiskolák és a készségfejlesztő speciális szakiskolák számára. A másik lehetőség, amelyet én és a kollégáim támogatunk: a gyermek igényeinek és képességeinek megfelelő, ún. felfelé építkező modell.
2004-ben dolgoztuk ki azt az önálló szakiskolai kerettantervet, amelyet később az Oktatási Minisztérium is jóváhagyott és közzétett. Jelenleg a 2010-es módosításokkal együtt, mint akkreditált kerettanterv olvasható mindkettő az Oktatási Hivatal honlapján. Ennek a kerettantervnek a leglényegesebb eleme, hogy mivel a képzés végén a diákok nem kapnak OKJ-s bizonyítványt, nem kell megfelelniük az általánosan érvényes képzési és vizsgakövetelményeknek. Ezt a helyzetet és a közoktatási törvény nyújtotta lehetőségeket kihasználva, mely szerint a készségfejlesztő speciális szakiskola az önálló életkezdésre készít fel, illetve segíti az egyszerű munkafolyamatok elsajátítását, mi e két területen indítottuk el szakmai programjainkat.

- Melyek ezek, és milyen specialitásai vannak az Önök által kidolgozott, felfelé építkező szakmai programoknak?

- A fogyatékos fiatalokról olyan kép él az emberekben, hogy általában jól tűrik a monotóniát, és szívesen dolgoznak. Ez általában igaz is, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy számukra is unalmassá válik a tevékenység, ha mindig ugyanazt kell végezniük. Annak érdekében, hogy színes és változatos legyen számukra a tanulás, mi heti nyolc órában építettünk be szakmai tantárgyakat a programokba.
Az ún. "Önálló életkezdésre felkészítés" szakmai tantárgyi program keretében oktatjuk a háztartástan-életvitel tantárgyat, amelynek a keretében a tanulók elsajátítanak mindent, amire szükségük lehet például egy lakóotthonban vagy akár a családban az önálló életkezdéshez. Ehhez kapcsolódik a mézeskalács-készítés szakmai tantárgyunk, amely a süteménysütés titkainak megismerésén túl a különböző élethelyzetekben gyakorta megjelenő konyhai technológiák elsajátítására is módot ad. Ebben a képzésben van egy heti négyórás, irodatechnikai információs eszközök használata elnevezésű tantárgyunk is, amely abban segít, hogy a diákok megtanulják a telefon, a számítógép, a fénymásoló és a hétköznapokban előforduló egyéb elektronikai eszközök alapvető használatát.
A másik szakképzési programunk az "Egyszerű munkafolyamatok elsajátítása" címet viseli. Ez heti nyolcórás tárgy keretében tartalmazza a szövött tárgyak készítése modult. Az órákon a fiatalok a szőnyegszövés technikáit sajátítják el, ami azért lényeges, mert a felnőttek számára szerveződő intézményekben a későbbiek során ezekre az ismeretekre van leginkább szükség. A másik szakmai tárgy ebben a programban a kerámiatárgy-készítés. Ezeken a foglalkozásokon a tanulók, az agyag lehetőségeit megismerve és kihasználva, használati tárgyakat készítenek, amelyeket egyedi módon formáznak, mázaznak, égetnek. Ezt egészíti ki heti négy órában a "Habilitációs célú munkavégzés" tárgyunk, amely lényegében - az értelmileg sérült emberek társadalmi esélyegyenlőségének megvalósulásáért küzdő - Salva Vita Alapítvány által kidolgozott "Munkahelyi gyakorlat program"-ot fedi le. A fiatalok e tárgy keretében egy tanév során négy különböző munkahelyen dolgoznak együtt heti négy órában az alkalmazottakkal. Igyekeztünk a programot úgy összeállítani, hogy a munkatevékenységek különbözőek legyenek. Ezért szerepel benne asztal mellett végzendő, nagyfokú monotóniatűrést igénylő irodai munka, és van köztük kerti, illetve konyhai munka. Így tudjuk ugyanis megtalálni, hogy melyik az a tevékenység, amelyet a fiatal a legszívesebben végez, és melyik az a terület, amelyben a legsikeresebb. A kettő ugyanis nem feltétlenül függ össze egymással, és a mi feladatunk a valóság feltárása.
Ezeket a szakmai programokat valósítjuk meg a szakiskolai képzésben, ahol természetesen oktatjuk, illetve szinten tartjuk a közismereti tárgyakat, az anyanyelvet, a számolást. Tanítjuk a készségtárgyakat, van ének-zene, ábrázolás, tánc- és drámajáték, testnevelés. Ez utóbbi különösen fontos az erőnlét, a fizikai állóképesség megtartása érdekében.

- Minden tanulójuk alkalmas arra, hogy részt vegyen a munkahelyi gyakorlaton, amelynek, ha jól értem, az a célja, hogy kivezessék diákjaikat az iskola védett világából a munkaerőpiacra?

- Természetesen minden fiatalnak el kell érnie azt a szocializáltsági szintet, hogy külső munkára tudjuk irányítani. Vannak olyan diákjaink, akik csak a belső tanműhelyekben tudják teljesíteni ezt a modult, de a nagy többség kipróbálja a munka világát. Ez a lehetőség fontos az iskola szempontjából, mert a gyakorlat módot ad arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a munkaerőpiaccal, ami fontos a fiatal számára, mert így megismeri, hogy milyen a felnőtt lét, fontos a szülő szempontjából is, aki ilyenkor ébred rá, hogy mire képes a gyermeke. A pedagógusoknak szintén jó visszajelzés arról, hogy mire kell felkészíteniük a tanulókat.
Ezzel együtt persze azt kell tudomásul vennünk, hogy a nálunk tanuló fiatalok nagy része nem integrálható a munkaerőpiacra, ami bármennyire is paradox, így helyes, hiszen a mi intézményünk éppen erre szakosodott. Diákjaink képességei behatároltak. Az értelmi intelligenciájuk szintje állandó, ezt mi nem tudjuk megváltoztatni. A mi feladatunk felkészíteni őket arra, hogy védett munkahelyen, például egy lakóotthonban megtalálják a helyüket, és a felnőtt életük során a lehető legteljesebb értelmes emberi létet éljék meg. Fontos számunkra, hogy a nálunk tanuló fiatalok szerepet vállaljanak a családi életben, legyenek társaik, barátaik, és a társadalomra a lehető legkevesebb terhet róva minél kisebb mértékben legyenek kiszolgáltatva a környezetüknek. A lényeg tehát, hogy minél kevesebb segítséggel, minél önállóbb életet tudjanak élni.

- Ezek súlyos mondatok, de ahogy Ön elmondta, minden egyszerűnek és magától értetődőnek hangzik. Tényleg ilyen egyszerűen kezelhető ez az élethelyzet?

- Tény, hogy a történet csak látszólag írható le ilyen egyszerűen, mi eközben jól tudjuk, hogy minden fiatal élete, sorsa egyedileg más és más. Nekünk mindenekelőtt ezt kell látnunk, és ehhez kell - segítséget nyújtva - alkalmazkodnunk.
Azt gondolom, hogy egy iskolának, függetlenül a tanulók sajátosságaitól, azt kell elsősorban tudnia, hogy hová és mire képez. Egy általános iskola számára egyértelmű, hogy milyen intézmények fogadják a diákjaikat, a középiskola esetében szintén tudjuk, hogy milyen irányban folytatódik a tanulók életútja. A mi szakiskolánk esetében, amikor kilép tőlünk a fiatal, sok mindentől függ, és nem is annyira egyértelmű, hogy mi történik vele. Nem mindegy például, hogy hol van a lakóhelye, van-e a közelben (és ha van, akkor jól megközelíthetően) olyan szociális foglalkoztató vagy napközi otthon, amely őt be tudja fogadni. Azoknak az embereknek, akik nem képesek önálló közlekedésre, ez óriási problémát okoz. Mindig szükségük van a közlekedésben segítségre, és nehezen megválaszolható kérdés, hogy mikor és meddig tud segíteni ebben a szülő. Egy harmincéves fiatal szülője már lassan nyugdíjba megy, arról nem is beszélve, hogy időközben elfárad, és egyre nehezebb megfelelnie ennek a kötelezettségnek.
Azt hiszem, ennek a beilleszkedési folyamatnak gördülékenyebben, szervezettebben kellene zajlania, és egy idő után a társadalmi ellátó rendszernek át kellene vennie a szülőktől bizonyos feladatokat. Ez a terület valószínűleg soha nem lesz kínálati piac, de talán éppen ezért kellene több figyelmet fordítani rá. Az a szülő tud ugyanis aktív korban jól dolgozni, aki biztos abban, hogy a gyermeke jó helyen van. Ha a nyugdíjkorhatárt felemelik, egyre tovább kell a szülőnek dolgoznia, miközben a munkaideje alatt egyre idősebb korú fogyatékos személynek kellene folyamatos és biztos ellátást nyújtania. Ezeket az igényeket, amely minden érintett érdekeit szolgálná, megfelelő felszereltségű és magas színvonalú fejlesztő foglalkozásokat biztosító napközi otthonnal jól lehetne kompenzálni. A fejlesztés különösen fontos, hiszen a fogyatékos személyek számára ez jelenti az egész életen át tartó tanulást.

- Mit tud tenni az iskola az Ön által körvonalazott biztonság érdekében?

- Jelen helyzetben az iskola abban tud segíteni a szülőnek, hogy megmutatja, hol állnak rendelkezésre olyan lehetőségek, amelyeket a későbbiekben igénybe tud venni. Mi megpróbálunk friss információkat szerezni a befogadó önkormányzati vagy egyházi, illetve civil szervezetek segítségével fenntartott intézményekről, és ezeket az információkat igény szerint meg is osztjuk a szülőkkel.
A jövőben megoldandó ellátási probléma, hogy míg az iskolai ellátás megyei szintű önkormányzati feladat, addig a felnőttek ellátása helyi önkormányzati feladat, és a kettő nincs mindig szinkronban. A párbeszéd pedig nem olyan egyszerű. Ha ugyanazon a szinten lehetne összehangolni a feladatokat (oktatás, fejlesztés, elhelyezés), akkor kiszámíthatóbb lenne az iskolából kikerülő fiatalok jövője.
Sajnos emiatt az összehangolatlanság miatt gyakran maradnak otthon a fiatalok. Ez egyik fél számára sem jó megoldás. A fogyatékos embernek is egy élete van, és a munka mellett neki is szüksége van szórakozásra, emberi kapcsolatokra, a korosztályának megfelelő társas környezetre, ugyanakkor érthető, hogy ebben a helyzetben a szülő lelkileg és fizikailag egyaránt elfárad.
A mi iskolánkban a szülők érdekében éppen ezért van komoly szerepe a szülőkluboknak, amelyek közül az egyik elsősorban érdekvédelmi kérdésekben és a hivatalos ügyek intézésében nyújt segítséget. A másikban - abból kiindulva, hogy a leghitelesebb a megélt gyakorlat - a pszichológusunk vezetésével a szülők próbálnak egymásnak segíteni az elfogadásban, a nevelési vagy esetleg egészségügyi problémák kezelésében.

- Véleménye szerint nincs ellentmondás az érdekvédelem és az értelmi fogyatékosság kategóriák között? Hogyan tudják képviselni, védeni az érdekeiket az önálló életvitelre nem vagy alig képes értelmi fogyatékosok?

- Azt gondolom, hogy az értelmi fogyatékosság jóval bonyolultabb kérdés, mint önmagában a látás-, a hallás- vagy a mozgásszervi sérülés. Az értelmi fogyatékosok (akik közül a "középsúlyos" kategória a 35-49 IQ-val rendelkezőket foglalja magába) problémáiról hajlamosak vagyunk nem tudomást venni, és ez talán azért van így, mert ezek a sérültek nem képesek önálló érdekvédelemre. Az ő érdekeiket zömében a szülők képviselik, akik valamilyen oknál fogva - lehet, hogy éppen a helyzetükből adódóan - kevésbé jó önérvényesítők, bár kétségtelen, hogy vannak olyan szülőcsoportok, ahol ez nem jelent problémát. Tény az is, hogy az utóbbi időben sokat segít ebben az internet.
Az idős vagy elfáradt szülőkkel kapcsolatban elmondottak persze ebben az esetben is érvényesek, ami nem egyszerűsíti a helyzetet. A változás érdekében sok tennivalónk van még. A jelenlegi feltételek mellett az értelmi fogyatékosok érdekképviselete közel sem nevezhető egységesnek. Ezért kellene pontosan tudni már az iskolában, hogy kiből mit lehet képezni, hol helyezhető el, és ezzel együtt megadni a szülőnek azt a lehetőséget, hogy amikor már nem fogja tudni teljesíteni a feladatát, akkor se kelljen félnie attól, hogy a gyermeke nincs biztonságban, védett körülmények között. Nem beszélve arról, hogy az értelmi fogyatékosok az idő múlásával kilépnek az iskolából, és az intelligenciahányadosuktól függetlenül biológiailag, személyiségükben, magatartásukban, szocializáltságukban részévé válnak a felnőtt társadalomnak, amelytől életük végéig védelmet kellene kapniuk.

- Ön főtitkára a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületének. Ebben a minőségben hogyan látja a gyógypedagógiai intézmények helyzetét?

- Az egyesület egy negyven éve létező, ma mintegy 2000 tagot számláló szervezet, amely a gyógypedagógiai szakma érdekvédelmét látja el. Ernyőszervezetként fogja össze a különböző fogyatékossági területeket. Nem foglalkozunk az egyes területek belső problémáival, hiszen arra mindegyik területnek megvannak a megfelelő fórumai.
Feladataink között szerepel a tervezett és bennünket érint ő törvények, törvényi koncepciók véleményezése. A legjobb szakmai tudásunk szerint ajánlunk ebben segítséget a szakpolitikai döntéshozóknak. Megfogalmaztuk most is a véleményünket az új köznevelési törvénnyel kapcsolatban, és megtettük a javaslatainkat. Úgy látjuk, hogy sok csiszolnivaló van még a részletekben, ha tényleges változást szeretnénk elérni. Igaz, hogy kerettörvényről beszélünk, és elfogadható, hogy rendeletek szabályozzák majd az "apróságokat", de egyelőre sok van belőlük, és ezek az "apróságok" fogják meghatározni a mi életünket.
Főleg vidéken vannak olyan gyógypedagógiai intézmények, amelyekben nagyon rossz személyi és tárgyi feltételek közepette folyik a munka. Nagyon szeretném és szeretnénk remélni, hogy mindenfajta gazdasági válság ellenére - főleg az ő esetükben - a gyakorlatban is lesznek pozitív változások. Azt gondolom, hogy egy társadalom fogyatékosokhoz való viszonyában mindenképpen érvényesülnie kell egyfajta magasabb szintű szabályozásnak, amelynek az a lényege, hogy gondoskodnunk kell a rászorulókról.
Tisztában kell lennünk azzal is, hogy az orvostudomány fejlődésével egyre inkább növekszik az életképes, sérült embertársaink száma. A társadalom nem teheti meg, hogy nem biztosítja számukra a fejlesztést. Az időben, azaz nagyon korán elkezdett fejlesztéssel jó eredményeket lehet elérni, ezzel tehát sokat segíthetünk. A gyógypedagógia fogalma igen tág. Az emberek a legkülönbözőbb élethelyzetekben találkoznak gyógypedagógusokkal, hiszen gyógypedagógus a logopédus és a pszichopedagógus is. A gyógypedagógus ugyan nem tudja meggyógyítani a gyermeket, nem is ez a feladata, de az biztos, hogy a képességek fejlesztésével a lehető legtöbbet fogja kihozni belőle. A mai világban, ahol olyan sok a problémás gyermek, igen nagy szükség van erre a munkára. Tudjuk, hogy ez pénz- és energiaigényes feladat, de ezt a pénzt és ezt az energiát be kell fektetni, mert bőven megtérül. Ha ma nem fordítunk elég figyelmet a pedagógiára, annak 15-20 év múlva nagyobb kárát látjuk. Az eredményeket és a kudarcokat ugyanis ennyi idő elteltével fogjuk érzékelni. A legtöbbet akkor fogunk fizetni, ha a rászoruló fiatalok fejlesztés nélkül nőnek fel, és úgy élik le az életüket. Ha így lesz, azzal a társadalom óriási és feloldhatatlan terhet vesz magára.

Tóth Etelka
ELTE BTK - docens 

http://site.nive.hu/folyoiratok/index.php/szakkepzesi-szemle