Nyitraudvarnokon született és Léván szerzett tanítói oklevelet. További tanulmányait már Budapesten folytatta. Előbb gyógypedagógiai (1913), majd a Pázmány Péter Tudomány Egyetemen orvosi (1921) diplomát szerzett, de szükségét érezte, hogy a fül-orr-gége szakorvosi vizsgát is letegye. 1942-ig különböző intézményekben vakokat, hibásbeszédűeket, értelmi fogyatékosokat oktatott, s vezette a fővárosban a nagyothallók iskoláját. Ezzel párhuzamosan végezte orvosi tanulmányait, kutatott, publikált, 1939-től tanított a gyógypedagógiai főiskolán, magán- és iskolaorvosi gyakorlatot folytatott. Részt vett a szakmai közéletben, tagja volt a Gyógypedagógiai Intézetek Országos Szaktanácsának, s több szakmai egyesület elnöki tisztét is betöltötte.

A húszas években az Országos Közegészségügyi Intézetben az iskolahigiéné előadó tanáraként is tevékenykedett. Szerkesztette a Siketnéma Oktatás folyóiratait. Külföldön is ismert szakember lett, mint a budapesti Alkotás utcai Állami Gyógypedagógiai Nevelőintézet igazgatója. Feladatkörét 1948-tól a szervezetileg önállósult főiskola tanszékvezető tanáraként látta el, de továbbra sem mondott le a szakmai és a közéleti szerepvállalásról. Már a harmincas években rendszeres előadója volt az Ausztriában, Németországban, Svájcban rendezett nemzetközi kongresszusoknak. Az ötvenes években sorra járta a világ minden tájáról Magyarországra érkező szakemberek elismerését a hazai gyógypedagógus-képzés eredményeivel.

Elméleti-rendszerező tevékenységét is számon tartják, de tudományos kutatói munkája elsősorban a hallás- és az értelmi fogyatékosok gyógypedagógiájára terjedt ki. Hallásneveléssel foglalkozott, gazdag vizsgálati anyagon végezte megfigyeléseit. Az agykérgi süketnémaság gyógypedagógiai befolyásolására kidolgozott eljárása tette világszerte a hallásnevelési program úttörőjévé. A harmincas években kezdett az értelmi fogyatékosok - elsősorban a középsúlyos esetek - nevelésével foglalkozni. Személyesen is közreműködött 1958-ban Brandenburg-Gördenben egy közép- és súlyos fokban értelmi fogyatékosok számára létesített intézet megszervezésében és gyógypedagógiai programjának kidolgozásában. Az intézmény a Bárczi-Haus nevet kapta.

Pedagógusi, orvosi tapasztalatai, sikerei és elkerülhetetlen kudarcai ösztönözték újra és újra a tanulásra és a kutatásra. Csaknem fél évszázadon át érlelte az 50-es évek végén megfogalmazott általános gyógypedagógiai elméletét és rendszerét. Központi helyet foglalt el életművében a gyógypedagógusok képzése. Már pályakezdőként bírálta az akkor kétéves egységes (nem szakos) képzést. Néhány év múlva azonban korábbi álláspontját merevnek minősítve egyéves alapozóra épülő hároméves főiskolai tanárképzést javasolt. Később visszatért az egységes gyógypedagógusképzéshez. 1946-ban Illyés Gyuláné dr. Kozmucza Flóra megalkotta Bárczival egyetértésben az újjászervezett négyéves főiskola szervezeti szabályzatát és korszerűsített tanulmányi rendjét.

A gyógypedagógiai tanárképző főiskola 1975-ben vette fel 1963-ban nyugdíjba vonult igazgatója, Bárczi Gusztáv nevét. Az iskolát teremtő gyógypedagógust 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. Iskolánk dolgozói 2002-ben úgy érezték, hogy fontos lenne intézményünk nevében is jelezni Bárczi Gusztáv gyógypedagógiai szemléletének érvényesülését képzési rendszerünkben. Ezért 2002. óta az intézményünk neve: BÁRCZI GUSZTÁV ÓVODA, ÁLTALÁNOS ISKOLA ÉS KÉSZSÉGFEJLESZTŐ SPECIÁLIS SZAKISKOLA (röviden: Bárczi Gusztáv Speciális Oktatási Intézmény).