III. ÉVFOLYAM 47. SZÁM - 1999. NOVEMBER 27.

Nekik is otthonuk ez az ország

BURKUS JÓZSEF

A hetedik kerületi Dohány utcában már 1981-tól működik egy speciális iskola. Nem ejtőernyősöket, még csak nem is kommandósokat nevelnek itt, az ide járó gyerekek azonban mégis egy igen speciális képzésben részesülnek, hogy fogyatékosokként is megtalálhassák helyüket ebben a világban, s teljes értékű emberi életet élhessenek. A több mint ötven gyógypedagógus és asszisztens rendíthetetlenül hiszi, hogy megfelelő gyógypedagógiával és társadalmi toleranciával az innen kikerülő, értelmileg akadályozott gyerekek nagy része képes lesz a társadalom számára is hasznos munkavégzésre, illetve önálló életvezetésre. Hétéves kortól a Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői Bizottság javaslata alapján kerülnek ide a gyerekek, akár vidékről is.

Tél van, reggel, és sok iskolás az utcákon.

- Tessék mondani - fordulok oda egy bámészkodó nénikéhez, miközben fotós kollégámat várom -, tudja-e, hogy ebbe az iskolába milyen gyerekek járnak? - Hogyne, itt lakom már húsz éve. Fiatalember - húzódik közelebb hozzám - nem bántanak ezek senkit, csak hát - s mutat ujjával a fejéhez -, no, szóval érti, ugye?

- Benedek István Aranyketrec című könyve annak idején olyan hatással volt rám, hogy úgy éreztem, nekem erre a pályára kell lépnem. Nem a sajnálat vezérelt, hanem a hivatástudat, hogy én ezeknek a gyerekeknek tudok adni, sikerélményhez juttathatom őket. Sőt, biztos voltam benne, hogy szeretni tudom őket - emlékezik harminc évvel ezelőtti élményeire Hitzingerné Klemens Lilla, az iskola igazgatónője. - Sajnos kevesen tudják, hogy ezek a gyerekek sokkal őszintébben tudják kimutatni érzelmeiket, szeretetüket, mint hasonló korú normál iskolás társaik... - még arra a gondolatára emlékszem, amikor azt fejtegette, hogy az iskola célja többek között az, hogy a gyerekekben kialakuljon az az érzés, hogy ők is egységes egészek, egyenlő tagjai a társadalomnak, s ezt fogadja el mindenki,.., de ahogyan néztem és hallgattam a tanárnő szenvedélyes hitvallását, az elkötelezett humanistát, hirtelen reggeli várakozásom jutott eszembe, a mutogatós nénike, no meg a kétszárnyas nagy, barna kapu: a bejárat. Csak az léphet ide be, aki ismeri a kódot. Azt a négyjegyű számot, amely beenged egy másik világba. De jó lenne, ha ezen a földön senkinek sem kellene megismernie! A Sziget kódja ez, bár Thomas Merton óta tudhatjuk, hogy "senki sem sziget", bármennyire is különbözzünk egymástól...

"Kedves Mikulás bácsi! Én csak egyszer verekedtem..." - kezdődött az a bizonyos levél attól a kisfiútól, aki sohasem lesz képes megtanulni kézzel írni. Ezeket a sorokat ugyanis számítógéppel írta. Boldogsága határtalan volt, amikor a kiprintelt levelet olvashatta. - Maguk el sem tudják képzelni, hogy milyen boldogság ez nekünk! - valósággal tűzbe jött az igazgatónő. - Aztán természetesen elküldtük a levelet a Mikulásnak...

A teremben négy számítógépen keményen dolgoznak a gyerekek. Egyszerűbb játékokat próbálgatnak. Somlai István tanár úrtól aztán mindent megtudunk, de a legfontosabb, az szemmel látható: korosztálytól függetlenül játszanak itt a gyerekek, akik nagyon élvezik ezt az egészet. S hogy ezek készségfejlesztő programok is egyben, az csak a láthatatlan pedagógiai ráadás.

Függőfolyosó, megyünk tovább. Üres az előbb még hangos kisudvar. Foglalkozások vannak, a tettek ideje. Kopogunk, a gyerekek csodálkoznak, hogy és miért jöttünk mi ide? De ez csak egy pillanat. Folytatódik a festés. A kis elsősökkel Szirmai Csabáné foglalkozik. Előrajzolt síkidomokat festenek ki. A tanárnő segít, magyaráz, fest. Együtt dolgoznak. - Ez a kör, ez piros... látod, így. - A gyermek apró ujjait saját ujjaival fonja az ecset nyelére. Aztán egy simogatás, ami másutt felér egy öleléssel. Síkidomok, absztrakt fogalmak... s a Down-kór. Közöttük pedig a "kifelejtett" program helyett, a tanárnő.

 - A mai nap megfelelő arra, hogy Laci a Holdra szálljon - hallatszik már messziről Tamási Zoltán énekhangja. Ebben a teremben is kicsik vannak, náluk most éppen Laci készül messzire. - Emberke! - szólítja meg növendékét a gitáros tanár úr. - Csak két kezed van. Ne akarj abba annyi mindent! - S a gyerekek félkörben ülve különböző eszközökkel követik a zene ritmusát. Mosolyognak.

Egy másik teremben színes tornaszerek, különleges mászókák, egyensúlyozásra alkalmas eszközük, nagy labdák vannak, s csak egy gyerek, akit Oroszné Kosik Gabriella konduktor-gyógypedagógus mozgat, tornáztat speciális, egyénre szabott módszerekkel.

Huszonhat éve kezdtem - meséli, de fel sem néz, lazítja tovább az apróságot. - Egyensúly- és mozgáskoordináció-fejlesztéssel foglalkozom a pár hónapos gyermektől egészen az ifjúkorig. Nálam az eredmények nem látványosak. Már az is nagy eredmény, ha egy tanítványom szomorúan jön be, s a foglalkozás végén vidáman, feltöltődve megy el. Nálam még mosolygós ötöst is lehet kapni.

Az alagsorban járunk. Ascher Zoltán készségesen magyarázza a nyilvánvalót, nagyon ügyesek a gyerekek, s teljes erőbedobással dolgoznak itt is. A sütés-főzést a tanár úr végzi, hogy azért ő se unatkozzon.

Kedves Mikulás bácsi! Ha erre jársz, gyere, nézd meg ezt a tankonyhát, s ha van időd, Kedzierszki Ági néni szívesen megtanít téged is mézeskalácsot sütni - fogalmazom hirtelen a levelet. Ugyanis ilyen vidám minipékséget még életemben nem láttam. - Manuális készségük itt játszva fejleszthető, ráadásul a munka gyümölcse rögtön el is fogyasztható, feltéve, ha éppen nem visszük valamilyen kiállításra - tájékoztat Ági néni. - Sablonok alapján dolgozunk - s miközben magyaráz, a keze egy pillanatra sem áll meg. - Simítsd el a lisztet! Azt még bizony gyúrnod kell egy kicsit. - S a gyerekek minden utasításának örömmel próbálnak eleget tenni.

Az ebédlő a tankonyha szomszédságában van, ahová már ebédelni jönnek a csoportok. Vannak, akiket még etetni kell, de ők is ugyanolyan jó étvággyal falatoznak, mint a többiek.

Kedves Mikulás bácsi! Sajnos, előre megírom, hogy verekszünk, s verekedni is fogunk minden hátrányos helyzetű emberért, különösen a gyerekekért, persze a magunk módján. Meggyőződésünk ugyanis, hogy fogyatékosságaik ellenére nekik is otthonuk ez az ország, ahol joguk van emberhez méltó módon, boldogan élni. Ezért hozz kérlek nekünk nagy csomag toleranciát, humanista gondolkodást, civilizált viselkedést, szeretetet, hogy tiszteletben tarthassuk minden ember méltóságát.

http://www.hetek.hu/riport/199911/nekik_is_otthonuk_ez_az_orszag